A Börzsöny hagyományai

A Börzsöny hegység festői szépségű hegyei, dombjai között megbúvó kisközösség a palóc vidék gazdag, sokszínű hagyományaiban ma is bővelkedik, bár a jellegzetes , ízes palóc nyelvjárás és színes viselet nem maradt meg a faluban. A község tájnyelvi sajátosságai közül közül említésre méltó ugyanakkor – a palóc nyelvjárásban is gyakorinak mondható „i”-zés, „í”-zés, például kötiny (kötény), kík (kék).

Az Ipoly völgyét nem lehet egységes néprajzi tájnak tekinteni. A jelentéktelen vízhozamú folyó nem alkalmas a vízi közlekedésre, tutajozásra sem, keleti-nyugati völgyére pedig a dél-északi irányú általános közlekedés nem támaszkodott. A Börzsöny lábánál fekvő Ipoly menti faluk életmódját befolyásolta a nem nagy kiterjedésű, de lakatlan sűrű erdőkkel borított hegység. Az erdei élet, faközelítés, gyűjtögetés archaikus vonásokat őrzött meg, különben a déli falvak kultúráját a századvégtől inkább a nyitottság, mint az elzárkózás jellemezte, amiről az építkezés, lakáskultúra, viselet polgárias formáinak példái tanúskodnak.

A közeli Garam-völgyi, bény-kéméndi „kurtaszoknyás” falucsoport pontos párhuzamaként az Ipoly torkolatvidékén is kialakult egy hét településből álló községcsoport (Ipolyszalka, Letkés, Helemba és szomszédaik), mely szokásaiban, parasztos viseletében és többé-kevésbé házassági kapcsolataiban is összetartott. Habár vásáros központjaik egyaránt Esztergom és Párkány voltak, és nem észak, hanem dél felé vonzották őket egyéb kulturális kötődéseik is, a közvetlen szomszédság ellenére az Ipoly mentiek jellegzetesen más női öltözetet, szembetűnően hosszabb szoknyát, színekben és formában mértéktartóbb darabokat hordtak. A férfiak viselete viszont szinte teljesen azonos volt: a századelőn már közeledtek a dísztelen polgárosult fekete ruhához, kezdték elhagyni a gatyát, és a módosabbak pantallót is öltöttek. Amennyire a kései rekonstrukció nyomán következtetni lehetett, a viselet régies rétege, a házivászonból varrott darabok kelet és észak felé mutató kapcsolatokról tanúskodtak, míg az 1880-as évek táján kialakult parasztos öltözködés polgárosultabb divatjaival a Kisalföld viseleteihez kötötte az Alsó-Ipoly menti községeket.

Még egyszerűbb és polgárosultabb volt – valószínűleg a református vallás, valamint Budapest és Vác közelségének hatására – Szokolya és Diósjenő viselete. A mezővárosi múltú, túlnyomólag német lakta Nagymaros is mintát adott. Egy gazdasági szakíró a századvégen helytelenítve említi, hogy a szegényebb községek közé tartozó szintén német Zebegényben az asszonyok a nagymarosiak selyem-bársony pompás ünnepi ruháit utánozták. A városi települések piacot és munkalehetőséget kínáltak, de korszakunkban jelentékenyebb mezőgazdasági szakosodás a Börzsöny körül nem mutatkozott. Különösen elmondható ez az északi községekről, melyek megmaradtak a hagyományos fordulós szemtermelő gazdálkodásnál és istállózó állattartásnál, amellett, hogy – az említett módon – az erdő is hozzájárult megélhetésükhöz.

Az építkezésben is találunk részint a Dunántúl és a Kisalföld felé mutató jelenségeket (pl. a szabadkéményes konyhát és a zöldcsempés szobai kályhát), részint városi eredetűnek mondható hatásokat (pl. a tisztaszoba a birtokos rétegnél már korszakunk elején általános lehetett, a faépítkezést fölváltotta a vályog és a tégla, megjelentek az eklektikus jellegű oromdíszek, Nagymaroson zárt földszintes beépítésű utcasorok voltak már a századelőn, a szabadkéményt külön fajta zárt kéményes tüzelőberendezésekre cserélték). A bútorozás is változott. A szoba díszének számító komáromi ládát a századelőtől váltotta föl a suplót és kaszni, de a berendezés alapja még a hagyományos diagonális maradt.

A népi építészet jellemzője a tipikus felvidéki stílus, vagyis a megcsapolt oromdeszkás, falajjás, hosszú folyású parasztház. A tetőket egykor zsúppal, vagyis rozsszalmával borították. Ebből hírmondónak már csak néhány gazdasági épület maradt meg . A módosabb gazdák háza általában négy helységből állt: első ház vagy tiszta szoba, szabadkéményes hidegkonyha (pitar), hátsó ház és kamra. Építőanyagként a kemény erdei kő szolgált, de előfordult a vert fal és vályog is.
A lakosság a paraszti élet zárt közösségében egyedi, a környékre nem jellemző fekete népviseletet hordott. Ez talán a község több száz évre visszanyúló, a pompát, cifrálkodást elutasító, puritán egyszerűséget igénylő kálvinizmusával állhat összefüggésben.
A lányok viselete: kezdetben fehérben, majd a konfirmálást követően egyre sötétebb színekben jártak. Jellemző öltözetük a zsinórral díszített farkas pruszlik (immentő), melyt főként nyáron slinges blúz tetején hordtak. Más ruhát viseltek a templomban, mást a báli alkalmakkor. Kedvelték a selymet és a szövetruhákat. Hajukat – elsősorban a nagylányok – tizenkét ágba fonva nyolcas alakba tekerve hordták. Az alsó szoknyákat az egyházi ünnepekhez valamint az életkorhoz alkalmazkodva hordták. Vászon pendelyből nagy ünnepek alkalmával négyet-ötöt is felvettek. Ezekre két-három kikeményített, gyolcs slingelt szoknya került. Legfelülre bő, 3-4 méter anyagból készült, gazdagon ráncolt, általában sötét színű szoknyát öltöttek. Lábukra gyarmati (Balassagyarmat) csizmát húztak. Téli időben farkas kabátot hordtak, melyet belül vékony báránybőr, kívül bársony borított. Mivel a kabát elég vékony volt, nagykendőt vagy belinert terítettek a vállukra.

A férfiak viselete: hétköznap szövetnadrágot, gyolcsinget, nyári időszakban vászon inget és gatyát viseltek. Ünnepi, templomi alkalmakra billencses posztó béléses, zsinóros nadrágot, kabátot és nagy gombos mellényt (lajbit) hordtak. Kisgyerektől az idősig minden férfinak(embernek) volt nagy karimás kalapja. Külön tartogattak egyet ünnepi alkalmakra: ezt hordták a templomba, a bálba, s ez került a férfiember koporsója tetejére is.

Nemcsak gazdag viselettel, de jelentős hagyomány- és szokásanyaggal bírtak itt élő őseink. Ezek közé tartozott a tebehordás, ami farsang alkalmával dívott. A tebe 70-80 centiméter magas nyolcszögletes oszlop, melynek két végét tulipán alakú faragás díszített. Az oszlop oldalába félkörös alakban kánvákat hajtottak. A félkörívek lapját tüzes dróttal kilyukasztották, a lyukakba pálcikák segítségével arany és ezüst bevonatú diókat szúrtak. A tebe tetejére piros almát tűztek, a tebét vivő lányok pedig színes szalagokkal, hajukból kivett pántlikákkal díszítették. A tebefát 2-3 éves kisfiúk szülei vitték a korban hozzáillő kislány szüleinek. A tebeküldés barátságot, komaságot, jókívánságot fejezett ki. Nagy tisztességnek számított úgy a küldő, mint a kapó család részéről. A szokás az 1920-as években még élő hagyomány volt.

A község népművészetének említésre méltó emlékei a temetőben található korhadozó kopjafák. Ezek java részét az 1900-as évek elején készítették ügyes kezű helyi mesteremberek. A kopjafák anyaga tölgy, amit gerendaszerűen kibárdoltak, meggyalultak. Tetejüket legömbölyítették, széleit tornyocskákkal ékesítették. A lapos faragások között fellelhet az életfaszerű szomorúfűz és a fogsorszerű minta. A ’900-as években már puha kőből, márványból szépen megmunkált síremlékek készültek, melyekre a helyi kántor ügyes sírversei kerültek.